„Herbjörg María Björnsson (Herra), Izland első elnökének unokája nyolcvanéves, Reykjavíkban lakik egyedül, egy garázsban ("mint egy öreg Ford"), ágyhoz kötve. Egyetlen társasága a számítógép és egy „Hitler-tojás”, egy régi kézigránát, mely a világháborúból maradt rá. Herra azonban nem unatkozik: időpontot foglal magának a krematóriumban; Facebook-oldalt készít az izlandi szépségkirálynő nevében, és afrikai férfiakat vesz rá az izlandi nyelv tanulására.
Mindeközben felidézi eseménydús életének szereplőit, kalandjait, furcsaságait, s a meséből egy páratlan, kiszámíthatatlan személyiség megrázó-groteszk története és a huszadik század, illetve a második világháború akasztófahumorral megírt krónikája bontakozik ki. Az elbeszélés egyszerre mély megértéssel és iróniával kíséri az asszonyt Izlandról a háborútól gyötört kontinensen át Dél-Amerikáig. Herra a háború óta súlyos titkot cipel; végül szülőhazájában, a halálos ágyán elmeséli történetét.”
Eddig a track lista összeállításánál nem ragaszkodtam a regény időrendjéhez. Most annyi változott, hogy a felvételek a történet időrendjében állnak, kivéve a nyitó áriát. A jegyzeteket a poszt végén találjátok, a lemezborítók youtube címekre visznek.
(1)„Ma 1944.június 18-a van. Paul McCartney ma két éves. Kicsi angyal. Ha leszállok a ló hátáról, és fülemet ennek a lengyel fatörzsnek tapasztom, hallom a csengettyűket, melyekkel anyja, Mary csilingel a bölcsője felett Liverpoolban, egy magas téglaházban. Hangjuk áthallatszik Európán, a föld alatt, a háború alatt, és megjósolja előre a csengettyűs dalt, melyet húsz év múlva minden itteni fa zeng majd, mikor a levelek elkezdik dalolni angolul: Love, love me do, hogy csak úgy ámulnak a lengyel és német erdőőrök.” (333-34. old.)
(2)A jiddis dalról sajnos nem találtunk linkelhető felvételt. Ezen a CD-n a 15. szám, ha valakinek megvan…
(3)„A legfontosabb hely a Kaiserkeller volt, meg a Top ten Club, s egyik este betévedtünk az előbbi helyre, ahol egy liverpooli fiúbanda mutatta be éppen a maga energikus produkcióját. A teremben nem történt semmiféle robbanás, az csak később következett, de azt azért érezni lehetett, hogy ez a zene valami új életérzést hordoz. Amerikai rockzenét játszottak, európai módon. A Bachon és sördzsesszen nevelkedett hamburgi fiatalság soha nem hallott még ehhez hasonlót. Nekem persze alig volt valami fogalmam a popzenéről, de rabul ejtett ezeknek a jóképű, hosszú hajú srácoknak az ártatlansága és a lelkes játéka. Valamiféle újonnan szerezett szabadság sugárzott róluk: végre magunk mögött tudhattuk a háborút.
Legalábbis azelőtt még nem hallottam senkit a háborúval viccelődni. A koncert közepén a banda vezetője a terem felé fordulva így szólt: ’Halló, tökfejek! Azt ugye tudjátok, hogy megnyertük a háborút?’ Nem nevetett senki. Abban az időben Európában senki sem értett angolul. Elterjesztői nem kaptak még lemezszerződést. (…)
Nyolcórás műszakban játszottak, eight days a week. Azt olvastam valahol. hogy éppen e miatt értek el a kiválóság csúcsára, mert ez formában tartotta őket. Meg aztán erős volt a konkurencia. A Kaiserkellerbe nem váltott senki belépőjegyet, s ha az emberek unatkoztak, hamar kívül kerültek ajtón: a szomszédos helyiségben akkor nyílt meg egy sztriptízbár. A világ nyilvánvalóan a szexel való konkurenciának köszönheti ezeket a dalokat. Valószínűleg ez volt a Beatles titka. De bizonyára ugyanezt lehet elmondani Shakespeare-ről és arról a mázsás zsenialitásról, amely ő utána fennmaradt. Bár neki nem sztriptízzel kellett versenyeznie, hanem a szomszédos házban zajló medve-kutya viadallal. És még mondja azt valaki, hogy a pornográfia és az erőszak ellenségei a művészetnek.” (36-37. old.)
(4)„…akadt ott alkohol és zene. Régi Platters-lemezek, úgy emlékszem, és Nat King Cole. Lennon megkérdezte vendéglátónkat, hogy a lemezgyűjteményt a nagyapjától örökölte-e. (…) fitymálva hajolt a lemezgyűjtemény fölé, ebben esélyt láttam: mondtam, hogy jártam már az államokban, és megkérdeztem, ismeri-e Buddy Hollyt, mert az igazat megvallva, a brillatinos hajával rá emlékeztetett. Ez varázsszónak bizonyult, mert részletesen faggatni kezdett Buddy Hollyról, habár azon kívül, hogy már meghalt, semmit sem tudtam róla. De ezzel megtört a jég, és azon vettem észre magam, hogy táncolunk, John és én, pedig azt mondta, hogy sohasem táncol. Valaki lekapcsolta a villanyt, a Platters lassú táncba ringatott minket, s nem telt bele sok idő, a breiðafjörðuri fruska mélyen elmerült a Beatles-csókban. A tizenkilencedik század gyermeke nyakig merült a huszadik századba. (…)
fiatal volt, de egy vén tengerész humorával bírt, sugárzott belőle az önbizalom, és persze pokolian sármos volt. Nagyon jól csókolt, megkérdezte, hogy az angolok ugye csókháborúban is legyőzik a németeket, és meglepődött, mikor mondtam, hogy izlandi vagyok.
- Micsoda? Aha, akkor azért fázom ennyire.
- Fázol?
- Nem – vigyorgott – Én is Izlandról jöttem.
- Hogyan? Izlandról?
- Igen, Mimi úgy hívja mindig a szobámat, Iceland.
- Miért?
- Mert mindig olyan hideg. Mindig nyitva van az ablak.
- Miért?
- Smoke gets in your eyes – dúdolta az éppen véget ért Platters-dalt, amire táncoltunk. – Mimi nem akarja, hogy dohányozzak.
- Ki az a Mimi?
- A nagynéném. Vagyis az anyám. Anyám meghalt autóbalesetben. Egy részeg pasas elütötte. (38-39. old.)
(5)Herra: „Nekem olyannak tűnt (Baker), mint egy lapáttenyerű stykkishólmuri halászgyerek. Aki megjárta már a tengereket, kortyolta őket és ki is hányta. Néhány foga hiányzott, de arcából, ebből a durva lávakődarabból úgy szólt a hangja, mint a legtisztább forrásvíz. I get along without you very well… Azért mindig az volt az érzésem, hogy a közönsége legszívesebben összedobta volna neki a pénzt egy szebb mosolyra. Sok évvel később hallottam egyszer dalolni őt Koppenhágában, a Tivoliban, de akkor már sár vegyült a tiszta forrásba.” (95. old.)
(6)„A tablettákat napjában háromszor tálalták. Szobatársam, Jóhanna beszédgátlókon volt. Ablakunk egy parkolóra és egy borzalmasan kék mozifalra nézett. Jóhanna egész nap az ablaknál ült; autókat számolt, ’tizenhat hely foglalt, nyolc szabad’, és azt leste, ahogyan a kamaszok kijönnek nyáron a nappali fénybe, télen a villanyoszlopok sugarába. ’Na, vége a hatos filmnek, hét autó parkol, tizenhét hely szabad.’
Amerikai vagy kanadai az a lány, aki olyan szépen énekelt a parkolókról. ’They paved paradise and put up a parking lot.’ Az internet szerint Joni Mitchellnek hívják, fiatalabb nálam, a háború közepén született, ma már ősz hajú fogtündér, a színpadon áll, és mindkét kezét a mellére téve megköszön valamilyen megtiszteltetést, szemében azzal a speciálisan amerikai önimádattal. Wikipédia asszonyság szerint örökbe adta a gyermekét, a lelkem, a hippikorszak közepén, de azt is állítja, hogy lányával idős korára egymásra találtak. Mindkettejük örömére. Bizony gyakran van ez így idealistákkal: ma odafekszenek a markoló elé, holnap meg lepasszolják másnak a gyereküket.” (288-89. old.)
(7)Gylfi Ægisson autodidakta dalszerző, a hetvenes évek óta ír dalokat. A dalai túlnyomó többségben a halászéletről szólnak, meg az alkoholizmusról, mind a kettőben volt része, azt hiszem. Népszerű dalai a "Sjúddirarirei" és a "Minning um mann", de a leghíresebb a "Stolt siglir fleyið mitt" kezdetű. A dal halászokról szól, akik a (gondolom, hallal teli) halászhajóval közelednek Izland partjaihoz, és eltölti őket a hazafias érzés.
Kicsit fura nézetei vannak a Gylfinek, néha ki szokták érte nevetni. Eléggé különc, a lemezeit például telefonon árulja, egyszer engem is felhívott, de nem kapcsoltam elsőre, kicsoda, és megkérdeztem, hogy jótékonyságra gyűjt-e. Erre megsértődött és letette :) pedig vettem volna tőle... A zord külsejéhez nem nagyon illő, magas tenorhangja van. (E.V.)
